Bécsből, szeretettel

A Dózsa György úti zebránál megcsapta az orromat a tenger illata. Körbenéztem. Reggel nyolc óra tíz, a két kutya sárosan és boldogan a póráz másik végén, a Ligetből jövünk, a forgalom átlagos, reggeli, zötykölődik mindenki valamerre. Én pedig tengert érzek az orromban. Nem, nincs tenger szimat-távra, ezek csupán az érzékeim, Triesztben vagyok vagy Lisszabonban, vagy Zadarban, az éneklő orgonánál, a hajnali szél fújása megzengeti a varázslatos hangszert, rózsaszínes az ég, emberek még alig, sirályok nyújtóznak életerősen, horgászok és hajókkal matatók csöndben beleolvadnak a reggeli harmóniába. Nem véletlen, hogy átjárt ez az illat most, napok óta érzem a bezártságot a városban - a városokban, ahol élek, boldog vagyok, teszek-veszek. Még a felsőörsi erdőben is égett bennem a tűz, a vágy: levegőt! Teret! Sós vizet! Kevesebb bútort, több fehérséget, több színes virágot, több halat és salátát a tányéromra, hosszú órákat hagyni, hogy átjárjon ez a sós-napos végtelenség, hogy a távolba mered...

Írni akartam az egerekről a házban, akik megingatták a hitemet a fészekben és akik katalizátorai lettek valami olyannak, amiről álmodni sem mertem - sőt, amibe bele sem gondoltam, és így lett a menekülésből helyreállítás, felfordulásból ropogós rend, így lett eredménye annak a szilárd lábakon állásnak az, hogy kinyitottam a nyikorgó vaskaput, portörlő helyett teát fogtam a kezembe és suvickolás helyett három órán át hallgattam azt az embert, aki előtte még csak nem is létezett a tudatomban és utána már egy meleg mosollyá vált az ajkaim szélén. Azt hiszem, ez lett az idei év üzenete is: hogy módszeres önmunkával, szigorú prioritizáslással, a csodák mindennapi megélésével és a hálával lehet csak előre menni, hogy abban és akkor kell boldognak lenni, ami és amikor van. Keresés és nyugtalankodás helyett meg kell tanulnunk önmagunk zenéjére táncolni. Mondom, kipucoltam, kipucoltuk a házat. Nem nekem kellett fölvágni a fa nagy részét - bár tudok és szeretek fát vágni, jóleső volt hallgatni a...

Furcsa hullámzás ez, hosszú, hatalmas iramú gyaloglások haza, negyvenöt perc, ilyenkor nem csak a kutyát, magamat is kinyújtóztatom, megmozgatom, épületeket és növényeket nézegetek, helyeket jelölök be a térképen, hallgatom az embereket magam körül, a lakáshoz legközelebb eső boltban bevásárolok. Béccsel együtt lüktetek, a bábeli zűrzavarban észrevétlenül formálom a szavakat, így, úgy, lavírozva a latin, portugál, német, angol, magyar tengelyen. Tanultam egy jó salátát, még Kingáéknál a nyáron, cukkínit krumplihámozóval vékony csíkokra vágni, balzsamecettel, olívaolajjal, sóval meghinteni, megenni. Én rápakolok még koktélparadicsomot félbevágva, fetát, olivabogyót, kesernyés paprika csíkokat. Alig tudok vele betelni. Figyelem, ahogy nőnek a virágaim az ablakban. Majdnem egy év után vettem végre földet, a vízben gyökerező növényeket elültettem, külön színes cserépbe raktam a kikelt kis hajtásokat (hogy is hívják őket?). Jógamatrac a szőnyeg közepén, hogy amikor képes vagyok rá, pár gyak...

 Észrevétlenül a lakásnak olyan illata lesz, mint nekünk. Nézek ki az ablakon a kilencedikről, figyelem, vajon az orkán erejű szél mozgatja-e az épületet: de nem, áll stabilan, a távolban szürkészölden hullámoznak a lankák, úsznak az alkonyati felhők, szürkület van. A le nem írt szónak is micsoda ereje van. Nem magának a szónak, hanem a le nem írásnak. Reggel a kezemben volt a toll, hogy a mai naphoz följegyezzem, boldog vagyok, szépen indul. Azután mégsem írtam le. Azután nehéz lett a levegő az értekezleten, a második világháborús emlékek, mi minden köthető itt Bécsben a nácikhoz, én meg a kerületről anekdotáztam, ahol élek, meggondolatlanul, agyatlanul, bántón - később sírás lett a vége, a kolleganőm és én is könnyeztünk, élnek ott emberek, mondta S., élni próbálnak. Az apukám is ott él. És én is fekete vagyok, mondta a legosztrákabb melegszívű S., én meg álltam megrendültem, hogy nem úgy értettem, hogy én is kitaszított vagyok. Hogy házasnak ikszelnek be automatikusan, hogy féle...

Ma lett itthon áram, mondtam a lányoknak, általában akkor értékeljük csak azt, ami van, amikor nincs. Általában. Én ezalól amiatt vagyok csak kivétel, hogy anyukám korai halála megtanított rá, az ünnepi terítőt, szép szoknyát, még egy gombóc fagyit sem szabad halogatni, minden nap ki kell azt élvezni, amink van, akink van körülöttünk, mert ki tudja, mit hoz a holnap.  És a feladatot is el kell végezni. Nem szabad halogatni. Összeszorított foggal, elengedve a stresszt és az elvárást. Minden szolgáltatóval le kell levelezni a váltást, chatelni kell az ügyintézővel, be kell fotózni sokadjára, ki kell számláztatni, vissza kell utaltatni, alá kell írni, be kell scannelni, kérvényezni kell, időpontot kell egyeztetni, ki kell javíttatni a nevemet, a címemet, a tartózkodási helyemet, új bérlet kell, le kell mondani a régit, kutyáért kell utazni föl, azután le, segíteni kell, ahol lehet, be kell pakolni és ki kell pakolni. Be kell jelentkezni az éves vizsgálatokra, vért, melleket, szemet ke...

 Ahogy kiléptem a ropogós, tiszta, friss és üres lakásból, könnyedség fogott el. Még akkor is, hogyha az illatok, a szobák, a szobákban őrzött meleg emlékek, a kilátás, a fáradt és boldog esték, a napsugaras és örömteli reggelek körbelengték ezt a felszabadító pillanatot. Könnyesen búcsúztam a szomszédoktól. A reményektől, amik egyenlőre parkolópályára kerültek. Az apró buszmegállóban egy halott nőstény feketerigó feküdt. Gyalog indultam le a hegyen. A patak túloldalán a szerb barátnőm várt, kávéval, süteménnyel, üldögéltünk az apró teraszán, rózsaszín és fehér muskátlik dzsungelében, szinte alig lehet kilátni. Jól tettem, jó volt így, mondja. Bringával vagyok. Ahogy száguldom vissza az állomáshoz, a víz melletti út rózsaszirmokkal van felszórva. Talán esküvő volt, talán temetés, talán az előző napi vihar. Szelem a kilométereket a Duna mentén. A közeli kisvárosig a folyó mellett visz az út, két óra, jól esik a szél, a bringások, a víz játéka mellett egy ritmusban tekerni. Kitisztít...

 Felfelé haladunk a Dunán, szürke az idő, az ablakban a rózsám. A Sziget futókörét nézem, tegnapelőtt innen küldött P. képet, és végre megtaláltam a szemében azt a melegséget, amit hetek óta keresek, a csillanást az acélszürkeségben, a szürke ezer árnyalatában; egy kis életet csempészek a halálba, mondta. Nincs nálam telefon a fedélzeten,  ezért csak a fejemben tudok az esőfüggönyben rejtőző hídra visszaemlékezni,  és a felhők mögül hirtelen előbújó napra a körbe-körbe járó hajó hullámaira és a fehér rózsákra a habokban. Visszafelé gyorsabban megyünk, mondta a kapitány, kicsit könnyebb lett a szívünk, a sírással távozott a gyász fojtogató érzése,  az arcomon végigszántó könnyekbe beleborzongtam,  mintha a karomon és a derekamon is végigfolyna. Meleg fekete bundába burkolózom és szálfaegyenesen állok a korlátnál, a megtisztulás és a könnyek szégyentelen hullása, a vonatút, a családommal töltött két óra, persze, hogy itt vagyok persze, hogy átsétálok a hídon, a Dé...

 Kérlelhetetlenül esik az eső, itthon vagyok, itthon-itthon, Felsőörsön, ha föl tudnám venni az eső hangját, a madarakat, ezt a friss illatot, a virágzó fák szinte szemmel látható fejlődését, a kibomló rügyeket, akkor meg tudnám fogni ennek a március végi borongós-gyönyörű tavaszi napnak az esszenciáját. Éjjel érkeztem, és már nem először álltam kifacsarodva Veszprémben, az esőben, és nem először kanalazott össze Szomszéd, háromórás vonatút után, egy borzongató nap után, amikor megjártam Bécs legszebb palotáját, amikor talán szerelmes voltam, amikor talán össze is tört a szívem, amikor kényszerítettem magam a racionalitásra, amikor ukránokkal utaztam a vonaton, átadtam a nagymamának a foglalt helyemet, bőröndök között álltunk Mimózával Győrig, a fülemben mániákusan ment a Wicked Game covers album, nem is számított, hogy állok, és hogy sokan vannak, és hogy késésben a vonat; halkan kérdeztem meg a kalauzt, elérem-e a csatlakozást - a nő tárcsázott,  és a sötét állomáson valóban...

 Addig ülök a teraszom sarkában egy párnán, amíg le nem megy a nap a hegy mögött. Nem igazán csinálok semmit, meditálok, majdnem sikerül a húsz perc, cikáznak a gondolataim, de sikerül mindig visszaterelnem őket a mantrámhoz. Gyerekhangok, szomszédok, biciklisták mászkálnak néha az utcán, mint egy kis méhkas, úgy felbolydult a környék a tavaszi fényekre, jól esik, és jól esik az idő is, amit megadok most magamnak. Két óra telik el így. Egy idő után zenét teszek a fülembe, becsukom a szemem, melegítenek a napsugarak. Tegnap és ma is hegyet másztunk Mimózával, valahogy vonz a vidék, ahogy lehet, nekivágok ezeknek a varázslatos ösvényeknek, föl a hegyre, fenyvesek és bükkösök között, medvehagyma nyílik, és ezernyi apró virág, a szembejövő kirándulók és biciklisták visszamosolyognak, visszaköszönnek, a kutya élvezi a mozgást, de a közelemben marad, jó így együtt menni, nélküle nem is lenne ugyanaz. Tegnap Katával, ma Barbival találkoztunk kutyástul és beszélgettünk, fantasztikusan felt...

 Három hónap telt el a legutóbbi bejegyzésem óta, mondanám, hogy nagyot fordult a világ, de a világ nem fordult, csak az én életem alakult tengelyéből kiforgatva, visszabillenve, amplitúdókkal. Annyira küzdöttem, hogy nem tudtam leülni írni. És hogy nem tudtam leülni írni, gócként gyűltek az érzések a szívemben, a lelkemben, hiszen az írás itt: egy terápia, egy csatornázás, gereblyézés, rendezés, tánc önmagammal. Örömtánc. Közben: havazott Mödlingben, havazott Berlinben, havazott Budapesten. Volt egy kifacsart, beteg Karácsonyunk. Utána a magány feneketlen bugyra Felsőörsön, és a bugyor legalján nem hagytam magamnak, hogy félrenézzek, hanem számba vettem a fontos dolgokat, a lányokkal, a házzal, a karrierrel zsonglőrködtem, pedig már nem akarok zsonglőrködni, a lányokkal pedig pláne nem.  És utána: fogamat összeszorítva, éjjeleket-nappalokat átdolgozva megcsináltam a konferenciánkat Berlinben, kiléptem az összes létező komfortzónámból, nem kértem önigazolást, nem kértem támoga...

 Nemrég volt csak, hogy a hőségtől tikkadtan ültem itt a teraszon, vagy szandál nélkül sétáltam az iroda ősöreg parkettáján, most pedig a fűtőtestnek dőlve írom a sorokat, sakkozom, hány fokra tegyem a termosztátot éjjel, és reggel fagyos, zúzmarás a táj.  Korán szoktam feküdni. Egyáltalán nem bánom, hogy az esték eseménytelenül telnek: nekem a vacsorakészítés, zenehallgatás, olvasás már maga egy ünnep, és ilyenkor van időm barátokkal telefonálni, gyerekekkel beszélni, mosogatógépet bepakolni, írni. Így korán is tudok kelni. Hatkor csörög az órám, de már tegnap is korábban kivetett az ágy, szinte sötétben idnultunk neki a hegynek Mimózával, szürkés-ezüstös volt a táj, villogott a nyakörve, csípte az orromat a friss, jeges levegő, jó volt a szőlő alatt menni, szerettem a lendületemet, a boldogságomat, a munka örömét, a kollágáim elfogadását, a buszon és vonaton megpillantott mosolyokat, hiszem egy esőkabátos kajla kutyával utazom, egészen meghatározhatatlan páros vagyunk, nem t...

 Mondtam, hogy ne csomagoljanak húslevest, nekik csináltam, de csak került a zsákomba az is, egy darab kolbász és savanyú káposzta, kértem is sűrűn az elnézést a sofőr sráctól, hogy ilyen illatos táskával utazom. Nem volt gond, Feri asztalos volt, erős karokkal fogta a kormányt, a megbeszélt időre értünk Bécs egyik külkerületébe, ahonnan éppen vitt engem haza busz Mödlingbe, vasárnap este volt, csatlakozás csak később, így nekivágtunk a melegen kivilágított városkának, forraltbor - és sütemény illat lengte be az utcákat, csilingelő, nevető emberek mindenhol, tömeg nincs, de élnek az utcák. Hatalmas pútyer húzza a hátamat, minden, amit otthonról hozok, kanyargó utcákon haladok fölfelé, utána be az erdő alá, a szőlőtőkékhez, nincs kivilágítva az út, a sötétben úgy tűnik, havas a hegyoldal, Mimóza pirosan kivilágítva szaladgál, kell neki a mozgás a három óra út után, úgy érek ebbe a kis otthonba, hogy sajog a hátam és éhes vagyok. Friss kenyér is van a csomagomban, török belőle, kolbá...

 Amíg a doktornő fölhúzta a kesztyűjét, az asszisztens meleg szemekkel rámnézett, mellém ült és megfogta a kezem. Szoríthattam. A doktornő szúrt, feszített az injekcióból kijövő zsibbasztó anyag, a torkomat közben szorongatta a sírás, jó volt megtartva és biztonságban lenni.  Ez volt az első vizitem a mödlingi kórházban, a háziorvosom küldött el egy bőrgyógyászati probléma miatt: emlékszem, jócskán a rendelési időn túl jutottam be hozzá, este hét lehetett, sem az assztisztensei, sem ő nem voltak stresszesek, nem éreztették, hogy már lejárt a munkaidejük: kedvesen bántak velem, elbeszélgettek Mimózával, aki kint ült a folyosón, volt valami gondoskodás és béke az apró rendelőben a városka egyik ősrégi, de felújított épületében.  Ma reggel, a szokásos reggeli sétát rövidebbre vettem Mimózával, fölpattantam a kis helyi buszomra, lezötyögtem az állomásig, onnan elsétáltam a kórház új, szép, tiszta épületéhez. Ragyogó tégla, üveg, kívül belül patyolat rend, tisztaság, színek. U...

 Meglepett a meleg, ahogy kiszálltunk az autóból, valami balzsamos idő, félhomály, este fél nyolc, őrült zöld fű, burjánzó bokrok, kísérteties Hold és foltos felhők, ahogy kinyitjuk az ajtókat, kirohannak a kutyák, már a saroktól nyüszítettek, vágyták ezt a harapós levegőt, ezt az illatkavalkádot, a hívogató neszeket, sötét sarkokat, a teret, mezőt; kitámasztottam a kaput, a diófáig tudtam beállni, hatalmasra nőttek az ágai, onnan egyensúlyoztam ki a kosarat az étellel, a kistáskát pár ruhával, óvatosan eloldalaztam a fügefa mellett, fölcipeltem a múltkor felhasogatott fát, és megkértem a nagyobbik lányomat, gyújtsa meg a kályhát, hadd ropogjon a tűz. Por ült a kályha tetején, meg dobozok, letöröltem, lepakoltam, közben a kisebbik a hűtőbe pakolt be, tisztaság volt és káosz, az otthon hívogató érzése, emlékek minden sarokban, emlékek és jelen, képek, gyógynövények, koszorúk, gyertyák, beront a két kutya is, kifutották magukat, enni kapnak, közben már ropog a tűz, fölkerül az asztal...

 Próbálok naplót írni néha, a mai bejegyzés egy sorból állt: hétvégén töltődni fogok. Olyan terveim vannak például, hogy az erdőn keresztül elsátálok a bolhapiacra, meglátogatom végre a helyi termékek boltját, ma láttam is a buszról, hogy sokféle alma és méz kapható, vágyom az ilyen egyszerű és évszakhoz illő ételekre. Kedden például a francia kollégám sütőtökkrémlevest fog készíteni a csapatnak, én tökmagolajas babsalátát, a német lány quiche-t, az ukrán gyökerű Liz pedig gondoskodik a savanyúságról. A bolhapiac után próbálok egy kis tüzelőt venni a helyi kertészetben, van itt egy kis svédkályhám a nappaliban, a főbérlőm a karintiai nyaralójából facetimeon fogja elmagyarázni, hogy is kell begyújtani. Szóval lesz lobogó tűz, egyébként pedig néha bekapcsolom a fűtést, éjjel meg úgy alszom a 15 fokban, mint egy csecsemő. A konyhapultnál, még a reggeli szürkületben iszom a kávémat, ma svéd fahéjas csigát ettem hozzá, merthogy Dodó erre járt, úgy kanyarodott Skandinávia felöl, hogy vol...

 Csillagok, igen csillagok is látszanak a teraszról, annyit hurcolkodtam, emelgettem, vezettem, sétáltattam, hogy elfelejtettem fölnézni az égre és ezt a tiszta, békés örökkévalóságot sem vettem észre a fejem fölött. Hajnali fél egy volt, kiültem a zöld csempés teraszra, balról bebólint a lucfenyő tömzsi ága, szemben a hegy sötétlik barátságosan, kezdem megismerni az ösvényeket, a sombokrokat, a kiszáradt patak medrét, magasleseket, kanyarokat, illatokat és színeket.  A vonaton idefelé egy huszonéves lány ült két nagyon koszos gyerekkel a biciklisvagonban. Mi is oda szálltunk be, könnyebb így a kutyával, kevesebben is vannak. A lány mondta, hajnalban indultak Sátoraljaújhelyről, lekésték a csatlakozást, egy kimondhatatlan faluba tartottak. Mondom, odaadom a telefonom, értesítse a rá várókat. A kalauz rámsandított, azután elengedte a büntetésüket. Este fél nyolckor szálltak le Tatabányán, mi mentünk tovább, valahogy gyorsan telt az idő, a Hauptbahnhofnál megkerestük a mödlingi ...

 Pár hete egy virágos aranynyakláncot találtam a brüsszeli reptéren. Anno anyukám volt ilyen szemfüles, színházakban rendszeresen talált nyakláncot, ezt-azt, hát talán most én folytatnom ezt a tradíciót, kutyasétáltatás közben 5 euro, ma pedig egy szívecskés karkötő. Talán az angyalok küldték, hogy jelezzék, kitartás, van még erőd. Egy hét múlva ilyenkor megint Brüsszelben landolok és végre látom a kislányaimat. Addig: kiköltözöm Margit szeretett oázisából, kulcsot veszek át, lakást veszek át, bútorokat szállítok, Budapestre vonatozom, onnan Maglódra, mindeközben dolgozom ezerrel, és nem tévesztem szem elöl a célt.  Tegnap este a bútorok tulaja, egy háromgyerekes nő, azt írta, hogy vár rám pár meglepetés a bútorok között, majd a raktárban meglátom. És hogy mi anyukák nagyon erősek vagyunk, tartsunk össze, és ha eljön az idő, segítsek én is másokat. Én pedig nem lepődöm meg, hogy őket sodorja elém az élet. Sőt, mintha egyenesen őket hívnám be a tereimbe, láthatatlan fonalakkal ...

     Tegnap este végül fölhívott a szeretett lakás tulajdonosa, Susanne, hogy lehetek én az új főbérlő. Egy nagy kő esett le a szívemről. Az elmúlt 2 hetet, tehát mióta itt vagyok, nyugodtan de kitartóan albérletek keresésével is töltöttem. Nem tudtam, hogy ilyen őrült verseny megy a jobb helyekért, és azt sem, hogy milyen kisebbségi érzésem lesz, egyedülálló magyar nőként. Sokat keresgéltem az interneten az elmúlt fél évben, melyik az a hely Bécsben, vagy Bécs körül, ahol el tudom képzelni az életet. És bár van egy olyan oldalam, ami imádja a belváros girbegurba utcáit, a szívem mélyén én az erdő közelségét, csöndet, békét szeretem. Mödling erre kiváló, így nagyrészt itt nézelődtem. Az első lakás, nagypolgári és varázslatos, többszázéves házban, nem lett az enyém. A másik, akinek írtam, idő közben kiadta. Így a három a magyar igazság elvén ez a harmadik lett a befutó, és az volt az áttörés, amikor megértettem, mire hasonlít a hangulata: Mama, azaz Ági néni budai kuckójár...

  Napok óta járunk már be Mimózával Bécs belvárosába dolgozni, fél hatkor kelünk, tíz perc alatt kávét főzök és beleugrom az előző este kikészített sétálós ruhámba, párat kortyolok a tűzforró kávéba, beleharapok a péksüteménybe, nekivágunk az ébredező utcáknak, a szemközti ház udvarán ilyenkor kapcsol be az automata locsoló, madarak csivitelnek, általában ugyanazok az emberek jönnek szembe minden nap, a lámpás kereszteződésnél fölkanyarodunk a szőlőhöz, itt már elengedem Mimót, hadd szaladgáljon kedvére, a sorok között, a fák sűrűjében, hadd szimatoljon és élvezze a reggeli illatok kavalkádját. Ilyenkor én még félig álmodom, tempósan visz a lábam, nem igazán fogom föl, hol is vagyunk, csak hagyom, hogy a sok zöld megnyugtassa a lelkemet és a friss illat átmosson belülről: a domb csücskére érve a nap is fölkel rendesen, itt pórázra kötöm Mimót, a jegenyesor mellett haladva elindulunk vissza a házak és a kis lakásunk felé. A kávém langyos lett, a péksüti így is nagyon finom, egyenese...

 Egy hete indítottam a pakolást, berobbanva a húsz órás vezetésből, a repülőútról, a reptéren 6 órát várakozásból, nem volt idő pihenni, de még érezni sem, csak szisztematikusan szortírozni, zsákolni, irányítani, minden időben érkezzen meg a megfelelő helyre, kocsik, emberek, szülő anyák - legyen minden a helyén, tudjam, hogy nem egy gubancot hagyok maga után, hanem szépen, rendezetten a motyókat, papírokat, barátokat. Szombat este szusszantam először, a maglódi teraszon, akkor már megengedtem magamnak a jéghideg sört és a szíverősítő Unikumot, úgy aludtam el, mint a tej, másnap gond nélkül gurultunk be Mödlingbe, színes volt a kapu, fűszernövények hajladoztak, a házinénim pedig egy olyan currys tésztát rittyentett, amilyet napok óta nem ettem. Salátával, dinnyével, friss narancslével kínált még, kávét főzött, talán négy órán keresztül beszélgettünk, dögönyöztük Mimózát - csendes vasárnap délután volt, később bepakoltam a szekrényekbe, elrendeztem a dolgaimat, nem, a sarkokat nem s...