Ma lett itthon áram, mondtam a lányoknak, általában akkor értékeljük csak azt, ami van, amikor nincs. Általában. Én ezalól amiatt vagyok csak kivétel, hogy anyukám korai halála megtanított rá, az ünnepi terítőt, szép szoknyát, még egy gombóc fagyit sem szabad halogatni, minden nap ki kell azt élvezni, amink van, akink van körülöttünk, mert ki tudja, mit hoz a holnap.
És a feladatot is el kell végezni. Nem szabad halogatni. Összeszorított foggal, elengedve a stresszt és az elvárást. Minden szolgáltatóval le kell levelezni a váltást, chatelni kell az ügyintézővel, be kell fotózni sokadjára, ki kell számláztatni, vissza kell utaltatni, alá kell írni, be kell scannelni, kérvényezni kell, időpontot kell egyeztetni, ki kell javíttatni a nevemet, a címemet, a tartózkodási helyemet, új bérlet kell, le kell mondani a régit, kutyáért kell utazni föl, azután le, segíteni kell, ahol lehet, be kell pakolni és ki kell pakolni. Be kell jelentkezni az éves vizsgálatokra, vért, melleket, szemet kell nézetni.
És le lehet ülni a kisasztalhoz, két kolbásszal, hegyi sajttal, finom kenyérrel a péktől, meg a frissen berregő hűtőből elő lehet venni a jéghideg vizet, és hümmögni lehet. Végiglocsolni a virágokat, összeszedni az elszáradt leveleket, enni adni a kutyának, szappant utántölteni, kényelmes papucsba bújni, végigszaladni az utcán a boltig tojásért, a kilencedikről lefelé libbenni végig a folyosón, ahol a madár sem jár. Érteni a lábatlan szerb bácsi beszédét a kerekesszékből. Belekanalazni a lekvárba.
Tetőablakot kitárni, beengedni az eső utáni város mámorító illatát. Hallgatni a gyereksírást. Érezni a pirított hagyma illatát. Vagy éppen reggel öt perccel tovább hallgatni az eső kopogását az ablakon. Kinézni a távoli hegyekre vagy a foszforeszkáló pályaudvar fényeire.
És bár van már villany, gyertyát gyújtani ismét. Mély levegőt venni. Ezt szeretném. Ezt nem szeretném. Rakoncátlan a hajam a Balaton vize óta, és ez nem is lesz másmilyen.
