Három hónap telt el a legutóbbi bejegyzésem óta, mondanám, hogy nagyot fordult a világ, de a világ nem fordult, csak az én életem alakult tengelyéből kiforgatva, visszabillenve, amplitúdókkal. Annyira küzdöttem, hogy nem tudtam leülni írni. És hogy nem tudtam leülni írni, gócként gyűltek az érzések a szívemben, a lelkemben, hiszen az írás itt: egy terápia, egy csatornázás, gereblyézés, rendezés, tánc önmagammal. Örömtánc.
Közben: havazott Mödlingben, havazott Berlinben, havazott Budapesten. Volt egy kifacsart, beteg Karácsonyunk. Utána a magány feneketlen bugyra Felsőörsön, és a bugyor legalján nem hagytam magamnak, hogy félrenézzek, hanem számba vettem a fontos dolgokat, a lányokkal, a házzal, a karrierrel zsonglőrködtem, pedig már nem akarok zsonglőrködni, a lányokkal pedig pláne nem.
És utána: fogamat összeszorítva, éjjeleket-nappalokat átdolgozva megcsináltam a konferenciánkat Berlinben, kiléptem az összes létező komfortzónámból, nem kértem önigazolást, nem kértem támogatást, és a nyugalom, az erő, ami megszállt, végigvitt a 8 napon. Fölismertem, hogy alkalmas vagyok vezetőnek. Hogy élvezem a rendezvényszervezést. Hogy tudok precíz és pontos lenni. A visszajelzések megerősítettek, hogy jó úton haladok ezen a téren.
Már csak földrajzilag kéne megállapodnom, konszenzusra jutnom, kilépnem ebből a hibernált állapotból, átvennem az irányítást az életem és az életünk fölött minden szemszögből. Ehhez keresem a kulcsot.
És akkor majd lesz irodalom, lesz szépírás, lesz költészet. És végre kiadom az írásaimat. És könnyű szívvel megyek majd át májusban a negyvenen.
