Felfelé haladunk a Dunán, szürke az idő, az ablakban a rózsám.
A Sziget futókörét nézem, tegnapelőtt innen küldött P. képet, és végre megtaláltam a szemében azt a melegséget, amit hetek óta keresek,
a csillanást az acélszürkeségben,
a szürke ezer árnyalatában; egy kis életet csempészek a halálba, mondta.
Nincs nálam telefon a fedélzeten,
ezért csak a fejemben tudok az esőfüggönyben rejtőző hídra visszaemlékezni,
és a felhők mögül hirtelen előbújó napra
a körbe-körbe járó hajó hullámaira
és a fehér rózsákra a habokban.
Visszafelé gyorsabban megyünk, mondta a kapitány, kicsit könnyebb lett a szívünk, a sírással távozott a gyász fojtogató érzése,
az arcomon végigszántó könnyekbe beleborzongtam,
mintha a karomon és a derekamon is végigfolyna.
Meleg fekete bundába burkolózom
és szálfaegyenesen állok a korlátnál,
a megtisztulás és a könnyek szégyentelen hullása,
a vonatút,
a családommal töltött két óra,
persze, hogy itt vagyok
persze, hogy átsétálok a hídon,
a Délitől a Jászaihoz
fülemben mániákusan megy a zene, ugyanaz,
ez ad aláfestést ehhez a lehetetlen,
mégis nagyon valóságos valóság-megéléshez.
