Micsoda béke van. Csak az óra kattogása hallatszik, mintha megszűnt volna a világ, vagy itt egy burokban lennénk, július közepe, reggel fél tíz, a kutyák nagyokat szusszantva terülnek el a teraszon. Madarak és vidám darazsak dőzsölnek a fán rohadt füge édes maradékán. Szellő sem mozdul. Tompa az agyam, a vízen szeretnék lenni a deszka hátán, de még várok, mezítláb sétálok a kertben, hogy kapcsolódjak a természettel és magammal. Nem szúr a fű, a tegnapi eső nedvességétől mintha kicsit életre kelt volna a kavalkád. A két diófa szinte egymagasra nőtt, körte is lesz. A mászóka alatti virágmagok megint nem keltek ki, de nyuszifül van még bőven, és a palánkhoz támasztott szörfdeszka mellett sóska növekszik, ki tudja ki és mikor ültette. A tizennégy szőlőből hét maradt, van már rajtuk gyümölcs, pár hónap, és végre megkóstolhatom. A mandulafán duci termés, talán a kókadozó fűzfától szívta el az energiát, hogy ilyen szépen teremjen. Mellette a sziklakertben két rozmaring, és mama kövirózsái, am...
Összecsomózom a ruhám szélét, ne lógjon le a bicajon, a nehezebb táskát a csomagtartóra pókozom, a másik a hátamon. Picit recsegnek a váltók, nem jellemző az itteni városi bicajokra, általában olyan olajozottan suhannak a bécsi utcákon, mint maga az élet itt. Huszonöt perc van a vonatig, tizenöt perc a bringaút, tudom, hogy odaérek, le tudom parkolni a kecskét, el tudok sétálni a kilencedik vágányig és meg fogom találni a vagont, ami hazavisz. Nem volt ilyen szépen kiszámítható az elmúlt két nap. A hétfő hajnali vonat nem akart elindulni, állt az egész ország Bécs felé, kevés alvás és nehéz beszélgetések után a tatabányai állomás futurisztikusan lepukkant épületénél vártam teljes lemondással, hogy hátha aznap eljutok a munkahelyemre. Meleg volt, éhes voltam. Azután megváltásként büfékocsistul zötyögött be a fogalmamsincs melyik járat, kávét és paninit ettem, zenét hallgattam az irodáig és hagytam hogy az elsuhanó táj elmossa a kavargó gondolatokat. Kételkedtem magamban, hogy hol a hel...