Összecsomózom a ruhám szélét, ne lógjon le a bicajon, a nehezebb táskát a csomagtartóra pókozom, a másik a hátamon. Picit recsegnek a váltók, nem jellemző az itteni városi bicajokra, általában olyan olajozottan suhannak a bécsi utcákon, mint maga az élet itt. Huszonöt perc van a vonatig, tizenöt perc a bringaút, tudom, hogy odaérek, le tudom parkolni a kecskét, el tudok sétálni a kilencedik vágányig és meg fogom találni a vagont, ami hazavisz.
Nem volt ilyen szépen kiszámítható az elmúlt két nap.
A hétfő hajnali vonat nem akart elindulni, állt az egész ország Bécs felé, kevés alvás és nehéz beszélgetések után a tatabányai állomás futurisztikusan lepukkant épületénél vártam teljes lemondással, hogy hátha aznap eljutok a munkahelyemre.
Meleg volt, éhes voltam.
Azután megváltásként büfékocsistul zötyögött be a fogalmamsincs melyik járat, kávét és paninit ettem, zenét hallgattam az irodáig és hagytam hogy az elsuhanó táj elmossa a kavargó gondolatokat.
Kételkedtem magamban, hogy hol a helyem, valamifajta visszacsatolásra vágyom, jó így, jól csinálom. A kollégáim bíztatnak, gondolkodjak férfiaggyal, menjek, legyek ott a fontos értekezleten, szólaljak meg, álljak ki, mondjam el, amit el kell mondanom. Ott voltam, elmondtam.
Hullafáradtan esem az ágyba, fájó nyakkal kelek, alig tudok mozdulni. Pakolunk, brainstormingolunk egész nap, estére pedig királylánynak kell öltözni. Hűs palota vár, egy kvartett bécsi klasszikát játszik, networkingelünk, véletlenül leöntenek pezsgővel, a szökőkútnál fotózkodunk.Micsoda élet ez, bólogatunk Bogdannal, micsoda forgatag, fönt és lent. Sok könny, mosoly és ölelés.
Az utolsó vonaton ülök, ami hazahoz. Szinte senki sincs rajta. Sötétben suhanunk, honnan hova, már kevésbé fáj a nyakam, jó lesz. Jó most.
Holnap Dodo.
Vasárnap tenger.