Ahogy kiléptem a ropogós, tiszta, friss és üres lakásból, könnyedség fogott el. Még akkor is, hogyha az illatok, a szobák, a szobákban őrzött meleg emlékek, a kilátás, a fáradt és boldog esték, a napsugaras és örömteli reggelek körbelengték ezt a felszabadító pillanatot. Könnyesen búcsúztam a szomszédoktól. A reményektől, amik egyenlőre parkolópályára kerültek.
A patak túloldalán a szerb barátnőm várt, kávéval, süteménnyel, üldögéltünk az apró teraszán, rózsaszín és fehér muskátlik dzsungelében, szinte alig lehet kilátni. Jól tettem, jó volt így, mondja. Bringával vagyok. Ahogy száguldom vissza az állomáshoz, a víz melletti út rózsaszirmokkal van felszórva. Talán esküvő volt, talán temetés, talán az előző napi vihar.
Szelem a kilométereket a Duna mentén. A közeli kisvárosig a folyó mellett visz az út, két óra, jól esik a szél, a bringások, a víz játéka mellett egy ritmusban tekerni. Kitisztítja a fejemet, átmozgatja a testemet.
Estére érek vissza a kislakásba. Megszerettem a kilátást erre a gyönyörű császárvárosra, a távoli hegyekre, a villamost, ami hipp-hopp elrepít a Ringen keresztül a munkahelyemig, a parkot Mimóza barátaival, az állandóan nyitva tartó péket. És meg kell szoknom ennek a helynek a folytonos zsizsegését, a szagokat, az öltözékeket.
Az utolsó napon tudok végre sírni, egyedül, az irodában, a sok-sok elengedés után végre felszakadt valami és kijött a fájdalom, majd könnyek között összeszedelőzködtem, megráztam a sörényemet, és mérhetetlenül jó volt hazajönni Magyarországra. Rácsatlakozni a töltőre. Már csak egy hét, és a Fészek. Már csak egy hét, és a víz tetején ringatózunk. Már csak egy nap, és átölelhetem a lányokat. Már csak pár óra, és a testvéremnél lehetek.
