Nemrég volt csak, hogy a hőségtől tikkadtan ültem itt a teraszon, vagy szandál nélkül sétáltam az iroda ősöreg parkettáján, most pedig a fűtőtestnek dőlve írom a sorokat, sakkozom, hány fokra tegyem a termosztátot éjjel, és reggel fagyos, zúzmarás a táj.
Korán szoktam feküdni. Egyáltalán nem bánom, hogy az esték eseménytelenül telnek: nekem a vacsorakészítés, zenehallgatás, olvasás már maga egy ünnep, és ilyenkor van időm barátokkal telefonálni, gyerekekkel beszélni, mosogatógépet bepakolni, írni. Így korán is tudok kelni. Hatkor csörög az órám, de már tegnap is korábban kivetett az ágy, szinte sötétben idnultunk neki a hegynek Mimózával, szürkés-ezüstös volt a táj, villogott a nyakörve, csípte az orromat a friss, jeges levegő, jó volt a szőlő alatt menni, szerettem a lendületemet, a boldogságomat, a munka örömét, a kollágáim elfogadását, a buszon és vonaton megpillantott mosolyokat, hiszem egy esőkabátos kajla kutyával utazom, egészen meghatározhatatlan páros vagyunk, nem tudhatják, hogy a város legelegánsabb utcájába tartok, nem sejtik, hogy a kultúra dobogó szívverésével lélegeznek az öreg, vastag falak, a nehéz polcok, az apró épület, ahol szorgosan pötyögünk ezzel a kedves csapattal.
Szeretem, ahogy délután fölkúszik az asztalomhoz a forraltbor és a kürtőskalács illata, mellettünk pár lépéssel dübörög a karácsonyi vásár, tiszta csengettyű és gyertyaillat az egész kerület, mandarinházomással, teafőzéssel tarkítjuk a gép mellett töltött órákat.
Szürkületben menni, sötétben jönni haza.
Belül világosság, remény van. Körülöttem világosság, remény van.
