A Dózsa György úti zebránál megcsapta az orromat a tenger illata. Körbenéztem. Reggel nyolc óra tíz, a két kutya sárosan és boldogan a póráz másik végén, a Ligetből jövünk, a forgalom átlagos, reggeli, zötykölődik mindenki valamerre. Én pedig tengert érzek az orromban. Nem, nincs tenger szimat-távra, ezek csupán az érzékeim, Triesztben vagyok vagy Lisszabonban, vagy Zadarban, az éneklő orgonánál, a hajnali szél fújása megzengeti a varázslatos hangszert, rózsaszínes az ég, emberek még alig, sirályok nyújtóznak életerősen, horgászok és hajókkal matatók csöndben beleolvadnak a reggeli harmóniába.
Nem véletlen, hogy átjárt ez az illat most, napok óta érzem a bezártságot a városban - a városokban, ahol élek, boldog vagyok, teszek-veszek. Még a felsőörsi erdőben is égett bennem a tűz, a vágy: levegőt! Teret! Sós vizet! Kevesebb bútort, több fehérséget, több színes virágot, több halat és salátát a tányéromra, hosszú órákat hagyni, hogy átjárjon ez a sós-napos végtelenség, hogy a távolba meredve, a jelennel ölelkezve időm lenne önmagammal találkozni, írni a jóról, a szépről, a nehézről, a fájdalmakról, vagy csak úgy hagyni, hogy száguldozzanak bennem a gondolatok.
A kép Portugáliában készült 17 éve, és nincs rajta semmilyen filter.