Amíg a doktornő fölhúzta a kesztyűjét, az asszisztens meleg szemekkel rámnézett, mellém ült és megfogta a kezem. Szoríthattam. A doktornő szúrt, feszített az injekcióból kijövő zsibbasztó anyag, a torkomat közben szorongatta a sírás, jó volt megtartva és biztonságban lenni.
Ez volt az első vizitem a mödlingi kórházban, a háziorvosom küldött el egy bőrgyógyászati probléma miatt: emlékszem, jócskán a rendelési időn túl jutottam be hozzá, este hét lehetett, sem az assztisztensei, sem ő nem voltak stresszesek, nem éreztették, hogy már lejárt a munkaidejük: kedvesen bántak velem, elbeszélgettek Mimózával, aki kint ült a folyosón, volt valami gondoskodás és béke az apró rendelőben a városka egyik ősrégi, de felújított épületében.
Ma reggel, a szokásos reggeli sétát rövidebbre vettem Mimózával, fölpattantam a kis helyi buszomra, lezötyögtem az állomásig, onnan elsétáltam a kórház új, szép, tiszta épületéhez. Ragyogó tégla, üveg, kívül belül patyolat rend, tisztaság, színek. Udvarias biztonsági szolgálat, tiszta mosdó, a betegeknek Römerquelle ásványvíz kikészítve. 20 perc után hívtak be, szépen elmagyaráztak mindent, felírták a fájdalomcsillapítókat, holnap mehetek átközözésre, utána már egyedül is tudom magamat kezelni, az egész, a félelmen és a fájdalmon kívül minden olyan flottul ment. Ezért döntöttem úgy, hogy nem Pesten megyek átkötözésre, megvárom a holnapot, csak utána megyek haza. Itt nagyobb biztonságban érzem magam.
Koradélelőtt van, besüt a nap a háló ablakán.
Olyan béke ez, amit régen tapasztaltam, nem szoktam itthon tölteni a hétköznapokat, munka nélkül pedig pláne nem. Pihenni sem szoktam. Meleg takaróba sem szoktam burkolózni, könyvvel a kezemben.
Új ez, és jó érzés áthelyezni a fókuszt, beszűkíteni magamra, úgy gondoskodni magamról, mint ahogy másról gondoskodnék. Jó érzés tanulni az önszeretetet, és azt hiszem, soha nem késő.