Bécsből, szeretettel

 Ahogy kiléptem a ropogós, tiszta, friss és üres lakásból, könnyedség fogott el. Még akkor is, hogyha az illatok, a szobák, a szobákban őrzött meleg emlékek, a kilátás, a fáradt és boldog esték, a napsugaras és örömteli reggelek körbelengték ezt a felszabadító pillanatot. Könnyesen búcsúztam a szomszédoktól. A reményektől, amik egyenlőre parkolópályára kerültek. Az apró buszmegállóban egy halott nőstény feketerigó feküdt. Gyalog indultam le a hegyen. A patak túloldalán a szerb barátnőm várt, kávéval, süteménnyel, üldögéltünk az apró teraszán, rózsaszín és fehér muskátlik dzsungelében, szinte alig lehet kilátni. Jól tettem, jó volt így, mondja. Bringával vagyok. Ahogy száguldom vissza az állomáshoz, a víz melletti út rózsaszirmokkal van felszórva. Talán esküvő volt, talán temetés, talán az előző napi vihar. Szelem a kilométereket a Duna mentén. A közeli kisvárosig a folyó mellett visz az út, két óra, jól esik a szél, a bringások, a víz játéka mellett egy ritmusban tekerni. Kitisztít...

 Felfelé haladunk a Dunán, szürke az idő, az ablakban a rózsám. A Sziget futókörét nézem, tegnapelőtt innen küldött P. képet, és végre megtaláltam a szemében azt a melegséget, amit hetek óta keresek, a csillanást az acélszürkeségben, a szürke ezer árnyalatában; egy kis életet csempészek a halálba, mondta. Nincs nálam telefon a fedélzeten,  ezért csak a fejemben tudok az esőfüggönyben rejtőző hídra visszaemlékezni,  és a felhők mögül hirtelen előbújó napra a körbe-körbe járó hajó hullámaira és a fehér rózsákra a habokban. Visszafelé gyorsabban megyünk, mondta a kapitány, kicsit könnyebb lett a szívünk, a sírással távozott a gyász fojtogató érzése,  az arcomon végigszántó könnyekbe beleborzongtam,  mintha a karomon és a derekamon is végigfolyna. Meleg fekete bundába burkolózom és szálfaegyenesen állok a korlátnál, a megtisztulás és a könnyek szégyentelen hullása, a vonatút, a családommal töltött két óra, persze, hogy itt vagyok persze, hogy átsétálok a hídon, a Dé...

 Kérlelhetetlenül esik az eső, itthon vagyok, itthon-itthon, Felsőörsön, ha föl tudnám venni az eső hangját, a madarakat, ezt a friss illatot, a virágzó fák szinte szemmel látható fejlődését, a kibomló rügyeket, akkor meg tudnám fogni ennek a március végi borongós-gyönyörű tavaszi napnak az esszenciáját. Éjjel érkeztem, és már nem először álltam kifacsarodva Veszprémben, az esőben, és nem először kanalazott össze Szomszéd, háromórás vonatút után, egy borzongató nap után, amikor megjártam Bécs legszebb palotáját, amikor talán szerelmes voltam, amikor talán össze is tört a szívem, amikor kényszerítettem magam a racionalitásra, amikor ukránokkal utaztam a vonaton, átadtam a nagymamának a foglalt helyemet, bőröndök között álltunk Mimózával Győrig, a fülemben mániákusan ment a Wicked Game covers album, nem is számított, hogy állok, és hogy sokan vannak, és hogy késésben a vonat; halkan kérdeztem meg a kalauzt, elérem-e a csatlakozást - a nő tárcsázott,  és a sötét állomáson valóban...

 Addig ülök a teraszom sarkában egy párnán, amíg le nem megy a nap a hegy mögött. Nem igazán csinálok semmit, meditálok, majdnem sikerül a húsz perc, cikáznak a gondolataim, de sikerül mindig visszaterelnem őket a mantrámhoz. Gyerekhangok, szomszédok, biciklisták mászkálnak néha az utcán, mint egy kis méhkas, úgy felbolydult a környék a tavaszi fényekre, jól esik, és jól esik az idő is, amit megadok most magamnak. Két óra telik el így. Egy idő után zenét teszek a fülembe, becsukom a szemem, melegítenek a napsugarak. Tegnap és ma is hegyet másztunk Mimózával, valahogy vonz a vidék, ahogy lehet, nekivágok ezeknek a varázslatos ösvényeknek, föl a hegyre, fenyvesek és bükkösök között, medvehagyma nyílik, és ezernyi apró virág, a szembejövő kirándulók és biciklisták visszamosolyognak, visszaköszönnek, a kutya élvezi a mozgást, de a közelemben marad, jó így együtt menni, nélküle nem is lenne ugyanaz. Tegnap Katával, ma Barbival találkoztunk kutyástul és beszélgettünk, fantasztikusan felt...

 Három hónap telt el a legutóbbi bejegyzésem óta, mondanám, hogy nagyot fordult a világ, de a világ nem fordult, csak az én életem alakult tengelyéből kiforgatva, visszabillenve, amplitúdókkal. Annyira küzdöttem, hogy nem tudtam leülni írni. És hogy nem tudtam leülni írni, gócként gyűltek az érzések a szívemben, a lelkemben, hiszen az írás itt: egy terápia, egy csatornázás, gereblyézés, rendezés, tánc önmagammal. Örömtánc. Közben: havazott Mödlingben, havazott Berlinben, havazott Budapesten. Volt egy kifacsart, beteg Karácsonyunk. Utána a magány feneketlen bugyra Felsőörsön, és a bugyor legalján nem hagytam magamnak, hogy félrenézzek, hanem számba vettem a fontos dolgokat, a lányokkal, a házzal, a karrierrel zsonglőrködtem, pedig már nem akarok zsonglőrködni, a lányokkal pedig pláne nem.  És utána: fogamat összeszorítva, éjjeleket-nappalokat átdolgozva megcsináltam a konferenciánkat Berlinben, kiléptem az összes létező komfortzónámból, nem kértem önigazolást, nem kértem támoga...

 Nemrég volt csak, hogy a hőségtől tikkadtan ültem itt a teraszon, vagy szandál nélkül sétáltam az iroda ősöreg parkettáján, most pedig a fűtőtestnek dőlve írom a sorokat, sakkozom, hány fokra tegyem a termosztátot éjjel, és reggel fagyos, zúzmarás a táj.  Korán szoktam feküdni. Egyáltalán nem bánom, hogy az esték eseménytelenül telnek: nekem a vacsorakészítés, zenehallgatás, olvasás már maga egy ünnep, és ilyenkor van időm barátokkal telefonálni, gyerekekkel beszélni, mosogatógépet bepakolni, írni. Így korán is tudok kelni. Hatkor csörög az órám, de már tegnap is korábban kivetett az ágy, szinte sötétben idnultunk neki a hegynek Mimózával, szürkés-ezüstös volt a táj, villogott a nyakörve, csípte az orromat a friss, jeges levegő, jó volt a szőlő alatt menni, szerettem a lendületemet, a boldogságomat, a munka örömét, a kollágáim elfogadását, a buszon és vonaton megpillantott mosolyokat, hiszem egy esőkabátos kajla kutyával utazom, egészen meghatározhatatlan páros vagyunk, nem t...

 Mondtam, hogy ne csomagoljanak húslevest, nekik csináltam, de csak került a zsákomba az is, egy darab kolbász és savanyú káposzta, kértem is sűrűn az elnézést a sofőr sráctól, hogy ilyen illatos táskával utazom. Nem volt gond, Feri asztalos volt, erős karokkal fogta a kormányt, a megbeszélt időre értünk Bécs egyik külkerületébe, ahonnan éppen vitt engem haza busz Mödlingbe, vasárnap este volt, csatlakozás csak később, így nekivágtunk a melegen kivilágított városkának, forraltbor - és sütemény illat lengte be az utcákat, csilingelő, nevető emberek mindenhol, tömeg nincs, de élnek az utcák. Hatalmas pútyer húzza a hátamat, minden, amit otthonról hozok, kanyargó utcákon haladok fölfelé, utána be az erdő alá, a szőlőtőkékhez, nincs kivilágítva az út, a sötétben úgy tűnik, havas a hegyoldal, Mimóza pirosan kivilágítva szaladgál, kell neki a mozgás a három óra út után, úgy érek ebbe a kis otthonba, hogy sajog a hátam és éhes vagyok. Friss kenyér is van a csomagomban, török belőle, kolbá...