A Kagyló utca 3. ablakain vastag porréteg ül, azt hiszem, nem lakik ott senki, vagy csak egy öreg nénike, aki remegő kézzel főz reggelente kávét és vastagon lekvározza a kenyerét. Talán macskája is lehet, egy jó kövér cirmos. A kerületből már régen nem jár ki, a szomszéd utca elhagyatott telkéig szokott séltálni, ahol burjánzik a csalán meg a bodza, benőtte a vadszőlő a régi pincét, és talán a Vár rejtélyes alagútjaihoz vezető vaskapu sem nyílik már. Az iskola vörös téglái kísértetiesen hasonlítanak Harry Potter Roxfortjához. A kapun nagy arany kopogtató, talán oroszlánt ábrázol. Ismertem régen pár embert, aki ide járt, vagyis dehogy ismertem, csak időt töltöttem velük. Néha még gondolok rájuk, nehezen lépek tovább, pedig más sokszáz lappal elhagytuk azt a fejezetet az életünkben. A napsütés kocsi használatáért cserébe fagyibérletet kaptunk. Lil fanyalgott, hogy nem is látszik a fagyi, fém fedős rekeszekben hűtötték a legújabb hipszter design szerint, a névtáblán sem szerepelt, hogy fa...
Írni akartam az egerekről a házban, akik megingatták a hitemet a fészekben és akik katalizátorai lettek valami olyannak, amiről álmodni sem mertem - sőt, amibe bele sem gondoltam, és így lett a menekülésből helyreállítás, felfordulásból ropogós rend, így lett eredménye annak a szilárd lábakon állásnak az, hogy kinyitottam a nyikorgó vaskaput, portörlő helyett teát fogtam a kezembe és suvickolás helyett három órán át hallgattam azt az embert, aki előtte még csak nem is létezett a tudatomban és utána már egy meleg mosollyá vált az ajkaim szélén. Azt hiszem, ez lett az idei év üzenete is: hogy módszeres önmunkával, szigorú prioritizáslással, a csodák mindennapi megélésével és a hálával lehet csak előre menni, hogy abban és akkor kell boldognak lenni, ami és amikor van. Keresés és nyugtalankodás helyett meg kell tanulnunk önmagunk zenéjére táncolni. Mondom, kipucoltam, kipucoltuk a házat. Nem nekem kellett fölvágni a fa nagy részét - bár tudok és szeretek fát vágni, jóleső volt hallgatni a...