A Dózsa György úti zebránál megcsapta az orromat a tenger illata. Körbenéztem. Reggel nyolc óra tíz, a két kutya sárosan és boldogan a póráz másik végén, a Ligetből jövünk, a forgalom átlagos, reggeli, zötykölődik mindenki valamerre. Én pedig tengert érzek az orromban. Nem, nincs tenger szimat-távra, ezek csupán az érzékeim, Triesztben vagyok vagy Lisszabonban, vagy Zadarban, az éneklő orgonánál, a hajnali szél fújása megzengeti a varázslatos hangszert, rózsaszínes az ég, emberek még alig, sirályok nyújtóznak életerősen, horgászok és hajókkal matatók csöndben beleolvadnak a reggeli harmóniába. Nem véletlen, hogy átjárt ez az illat most, napok óta érzem a bezártságot a városban - a városokban, ahol élek, boldog vagyok, teszek-veszek. Még a felsőörsi erdőben is égett bennem a tűz, a vágy: levegőt! Teret! Sós vizet! Kevesebb bútort, több fehérséget, több színes virágot, több halat és salátát a tányéromra, hosszú órákat hagyni, hogy átjárjon ez a sós-napos végtelenség, hogy a távolba mered...
Írni akartam az egerekről a házban, akik megingatták a hitemet a fészekben és akik katalizátorai lettek valami olyannak, amiről álmodni sem mertem - sőt, amibe bele sem gondoltam, és így lett a menekülésből helyreállítás, felfordulásból ropogós rend, így lett eredménye annak a szilárd lábakon állásnak az, hogy kinyitottam a nyikorgó vaskaput, portörlő helyett teát fogtam a kezembe és suvickolás helyett három órán át hallgattam azt az embert, aki előtte még csak nem is létezett a tudatomban és utána már egy meleg mosollyá vált az ajkaim szélén. Azt hiszem, ez lett az idei év üzenete is: hogy módszeres önmunkával, szigorú prioritizáslással, a csodák mindennapi megélésével és a hálával lehet csak előre menni, hogy abban és akkor kell boldognak lenni, ami és amikor van. Keresés és nyugtalankodás helyett meg kell tanulnunk önmagunk zenéjére táncolni. Mondom, kipucoltam, kipucoltuk a házat. Nem nekem kellett fölvágni a fa nagy részét - bár tudok és szeretek fát vágni, jóleső volt hallgatni a...